Gondolatok a Nyírségi Református Egyházmegye 2016. április 18-22 között Berekfürdőn, a Megbékélés Házában megrendezett Csendes- Pihenő Hetéről

Kósáné Dr. Oláh Júlia

Gondolatok a Nyírségi Református Egyházmegye 2016. április 18-22 között Berekfürdőn, a Megbékélés Házában megrendezett Csendes- Pihenő Hetéről.

Emlékezésként a résztvevőknek a lelkeket felrázó napokra;

hívó szó, motiváció a következő rendezvényre/rendezvényekre készülőknek.

I.

Bevezető szavak…

Elmúlt a berekfürdői Csendes- Pihenő Hét.

De a lelki feltöltődés élményei nem hulltak bele a hétköznapok mindent felfaló szürkeségébe, sőt felerősödtek, bővültek és szót kérnek tőlem és bennem.

Indítsa IGE, ÉNEK, IMA a szavaimat…

Hiszen Jézus igéje nekem is szól: „Amint te elküldtél engem a világba, úgy küldöm én is őket a világba. És értük szentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek” (Jn 1, 18 -19).

S ha naponként – néha naponként többször is – énekeltük Berekfürdőn, s ma is dúdoljuk az ének szavait: „Indulj és menj/ Hirdesd szavam! Népemhez küldelek én.”, nem lehet nem érezni a biztatató, felszólító mondatok felelősségünket meg-és felrázó elvárását.

Imaként sürget az ének téged és engem is: tedd Uram „tüzessé ajkaimat, gyémánttá homlokomat”; rendelj „népemnek őrévé”, add „lelkedet mellém”!

Add gyengeségemhez lelked erejét!

II.

Berekfürdői mozaikképek a megérkezéstől a hazatérésig

Volt, aki vonattal vagy busszal, mások autóval érkeztek Berekfürdőre

De sok volt a közös dolog bennünk.

Egyrészt tele voltunk várakozással.

Volt, aki azért, mert járt már itt és a régi élményt akarta újra átélni, az egykori berekfürdői társakkal találkozni, a régi búcsúöleléseket megújítani, s az akkor kapott tömény

„hit-fürdőben” újra megmerítkezni, gyülekezetük küldötteként a hírnök szerepét felvállalni.

Mások a Csendes Napok legendás hírének hallatán keltek útra, s az első találkozás fokozott vágyakozásával szerették volna itt is és így is Krisztus testének hitét fellobbantani, megerősíteni.

Hasonlóak voltunk abban is, hogy a hátunkon cipelt láthatatlan „batyu” súlyos terhekkel is meg volt bőven terhelve. Gond és gyász, fájdalom és félelem, betegség és válás, elválás terhét hordoztuk.  Vártuk, hogy a „tövist és gazt, a vért és panaszt” felváltsa a remény; vártuk, hogy a „Maradj velem, mert mindjárt este van” sötét félelme hajnali bizakodásban nyugodjon meg.

Közös volt, hogy imádkozni, énekelni, barátkozni akartunk; s bevallatlanul – valahol a tudatalattinkban – tanulni akartunk.

Hazatérésünkkor a „batyunk” tartalma kicserélődött. Beleköltöztek a Házi Áldás biztatásának a kulcsszavai; bensőnkké vált az egymás iránt érzett felelősségtudat. Hittünk énekünk szavaiban: „Hozzád jövünk Uram, Ó segíts,/ Ne szóljon Igéd hiába.” A hit optimizmusa kiegyenesítette meggörbedt vállainkat, az áldás csodája felemelte fejünket. Hiszem, hogy mind a 77 résztvevő vállát és szívét.

III.

 

Berekfürdő után

 

Újra itthon. De gondolatban érzésben még mindig Berekfürdőn.

Feltöltődés és elmélyülés.

A kérdéseimre kapott válaszok megtartó ereje és újabb választ kereső kérdések sokasága.

„Szemüvegcsere”, amivel mindent másként látsz.

A „megéltekhez”, a „tanultakhoz” kapcsolódó kutatás.

Ha szerkezetet keresek a mondandómhoz;

akkor csak laza, de egy irányba mutató  asszociációsorok adódnak.

Ha címet keresek az asszociációsorokhoz, akkor a „Szösszenetek” szó kívánkozik kulcsszónak.

Hazatérésem után egy baráti kérdés így hangzott: „Tudsz-e a kérdésemre válaszolni úgy, hogy egy mondatban foglalod össze Berekfürdő üzenetét?”

Nem tudtam. A bőség zavarában „az egy mondat” és „az ezer élmény” teljesen kizárta egymást. Lehetetlennek tűnt, lehetetlennek tűnik ma is a kérés.

De adj egy gombolyag fonalat a kezembe; képzelj el úgy, hogy körülfonnak a szálak; képzeld el, ahogy szövetté szövődnek, akkor „képben lehetsz”!

Lépegess velem az emlékek lépcsősorán! Állj meg velem, ahol én megállok!

Akkor Te is megérzed Berekfürdőt úgy, ahogy én éreztem; úgy, ahogy bennem él.

III/1

A reformáció mottói

Szebb belépőjegy nem is lehetett volna megérkezésünkkor, mint a kezünkbe nyomott, huszonöt énekből álló Énekkönyv lendületes hívogatása, a naponta énekelt énekek lelkiismeretünket ébresztgető felkiáltó mondatai:

”Szeres és szolgálj, amíg lehet,/ Ki tudja meddig tart életed!”

„Tégy engem békeköveteddé!”

„Tégy Uram engem áldássá!”

Találóbb „mottó” nem is fogalmazhatta volna meg a hét tematikáját a reformáció 500.  évfordulójára készülődve, mint a reformáció híres  „Egyedül” – mottói.

SOLA SCRIPTURA

SOLA GRATIA

SOLA FIDE

SOLUS CHRISTUS

SOLI DEO GLORIA

 

III./ 2

 

Rólunk

Kálvin János Genfi egyetemének 900, Luther Márton Wittenbergi Egyetemének 400 hallgatója után a mi „77”- es berekfürdői számunk szerénynek tűnik, de dicséretes, hogy a kései utódok eme kicsiny seregének a lelkesedése határtalan volt.

Miután beiratkoztunk az öt napos szemeszterre, töretlen fegyelemmel ismételtünk, tanultunk új ismereteket; gondolatainkat érzésekkel töltöttük fel; kérdőjeleinkre igyekeztünk válaszokat kapni; kételyeink eloszlottak, egyre inkább „igen”- ruhát öltöttek; elvárásaink a külső dolgokról egyre inkább befelé, önmagunkhoz intézve fogalmazódtak meg. Reggeltől reggelig tanultunk. Három vezető lelkészünk szolgálatában töretlen buzgalommal gondoskodott róla, hogy lelki, információ-gazdag táplálékban roskadozzon az „asztalunk”, s mi lelkes egyetemistaként éltünk a lehetőséggel.

 „Magvetésüket” jól illusztrálja egy ősi történet:

„Egyszer együtt ült és beszélgetett egy rabbi a” kollégáival” „Biztos vagyok benne, hogy követőim azt teszik, amit rájuk bízok” – mondta. Az egyik jelenlévő csodálkozva kérdezte, hogy miért ilyen biztos a dolgában. A válasz így hangzott: „Azért, mert csak azt bízom rájuk, aminek végrehajtásához” képesnek érzik magukat, és néha egy kicsit többet, hogy saját maguk fölé növekedjenek.”

(Forrás: Vesper/Seidel: Arbeitsbuch zum Tagebuch für Konfirmanden. tvd-Verlag.

Düsseldorf. 1989. S. 8710-B)

Csak a köszönet szava illeti meg a három lelkész munkáját: Nagy József, nyírpazonyi lelkész vezetését; Nagy Péter, ramocsaházi és Katona Béla tiszavasvári lelkészek szolgálatát.

Jó, hogy el tudták hitetni velünk, hogy mi is képesek vagyunk néha kicsit saját magunk fölé emelkedni.

III.3.

Vendégvárás. Vendégeink.

 

Mivel a vendégvárás életünk szerves része, mi is mindig vártunk Berekfürdőn vendégekre.

Hogy meglepetés volt-e az érkezésük?

Igazában véve „nem”.

Tudtuk, hogy ők is szerves részei a Csendes –Pihenő Hét programjának.

Ilyen várt és sejtett, remélt és örömmel nyugtázott esemény volt, hogy felkeresett bennünket Dr. Gaál Sándor Esperes Úr és Nyeste Ferenc Egyházmegyei Gondnok.

Valamennyiünkben megfogalmazódott a köszönet azért, hogy lehetőséget teremtettek számunkra a Csendes – Pihenő Hét alkalmához; szívből reméljük a folytatásokat. Jó volt hallani a „megújulás” és a „nyitottság” kulcsszavait; a buzdítást, mely arra kérte a résztvevőket, hogy számoljunk be majd a saját gyülekezetünkben a megélt kegyelmi ajándékokról; hogy legyünk mi is „hírvivők”.

Jó visszatérni a „nyitottság” és a „megújulás” kulcsszavához. Hiszen ezt a nyitottságot jelentette, hogy szolgálatában Horváth – Hegyi Olivér szentendrei evangélikus lelkész, Luther Mártonról szóló előadásával a református – evangélikus közös gyökereket képviselte és a megújulás közös lehetőségeit kutatta. Csupán egy példával szeretném idézni a gondolatgazdag üzenetsort: Az 500 évvel ezelőtt íródott Luther-vers nemcsak a hajdani, hanem a mai reformáció gyakorlatához is ugyanazzal a kéréssel fordul:

Hol nincs a polcon Biblia,
üres, kietlen ott a ház;
Könnyen bejut Sátán oda,
S az Úr Jézus ott nem tanyáz.”                (Dal a Bibliáról)

 

S mi mit tegyünk mi ma? Mit tehetünk? Mit kell tennünk?

Egyszerű lehet a válasz:„Ajándékozzunk egy Bibliát!”

 

Dr. Báthory Gábornak, a Nyírségi Református Egyházmegye Világi Főjegyzőjének, az utolsó napon elhangzott előadása nem csupán „összefoglalás”; „magyarországi és megyei kitekintés”, hanem „csattanó” is volt, ami biztosan belefészkelte magát a gondolatainkba. A mi gondolatainkba is, akik az előadóval együtt aggódva fordulunk a jövő felé; akik félve halljuk a híreket a nyugat-európai kiüresedő templomainkról, s akik számára racionális pozitív üzenet volt most a brazíliai és dél-koreai helyzetkép. Az a helyzetkép, ami arról szól, hogy ahol a hagyományos keresztény egyházak megerősödnek, ott testvérfogalomként megjelennek a gazdasági fellendülés tényei is.

III./4

 

Bemutatkozás. Hitvallás

 

Régi „csendes napi hagyomány” a gyülekezetek bemutatkozása.

Most itt Berekfürdőn a Nyírségi Református Egyházmegye állt két estén a testvérgyülekezetek elé, hogy szóljanak örömeikről, bánataikról.

Felsorakoztunk és először mikrofonlázban égve, majd egyre őszintébb csendben meséltünk magunkról…

Döbbenetes volt, hogy mielőtt még megszólaltunk volna, már ezernyi más metakommunikációs jel árulkodott rólunk. Mennyi mindent tudtunk meg egymásról abból például, ahogy gyülekezetét képviselve felsorakozott nyolc nő: öregen, talpig fekete gyászban, megtörten! Még mielőtt megszólaltak volna, tudtuk, hogy miről fognak beszélni: elnőiesedett, megöregedett gyülekezetekről, tisztes szegénységről, megrokkant egészségről. Szomorúságról, bánatról. Aztán valahonnan belülről lassan áttörték a fájdalom korlátait, a „csakazértis daccal” megszólaló, a hitbe kapaszkodó örömök.

Néha tőmondatos egyszerűséggel tört fel a remény: „Elöregedett a gyülekezetünk, de van református óvodánk is”. Máskor verset ihlettek a gyászok, s most sorban hallgattuk az íróasztal mélyéből előkerült vallomásokat. Itt-ott felsugárzott a segítők optimizmusa, ereje.

Tervek csillantak meg arról, hogy hogyan lehet bevonni a fiatalokat a gyülekezet közösségébe.

A gyerekkorban tanult versek új színekkel teltek meg.

Hiszen arról, amit az egyszervolt tizenkét éves konfirmandus büszkén szavalt, azt akkor csupán szépnek éreztük, de még nem tudtuk, hogy ez több mint a szépség; ez szent eskü:

Amit Bibliám mond, alázattal hallom,

Református hittel hirdetem és vallom.

Az életemmel is bizonyságot teszek,

Itt, most és mindenütt, míg a földön leszek.

Hadd szálljon hát szavam az Úr zsámolyáig:

Hiszek örök Isten, hiszek mindhalálig.”

(Dávid Ferenc: Hiszek)

Most megkérdeztük magunktól: Biztosan tudjuk ma már, hogy ez eskü volt?

Valóban megtartottuk eskünket?

III. 5.

Újra itthon…

Aztán sorra hazahoztuk magunkkal a megrázó élményeket.

Biztosan mindenki keresni kezdte a maga kérdőjelére a választ.

Számomra az „elöregedés – megifjodás” paradoxonát a Nyíregyháza- Városi Református Egyházközség konfirmációjának élménye oldotta fel, ahol kilencvenhárom kisdiák és tizenhat felnőtt tett fogadalmat, ahol a zsúfolásig megtelt templomi gyülekezet befogadta ezeket az „alig –felnőtt – embereket”; ahol igék repítették az „Úr zsámolyáig” a lelkeket.

Jó megidézni azokat a napokat…

2016 május 8 és 2016 május 16.

Játékos „közvélemény-kutatást” végeztem szűkebb környezetemben.

Egyszerű volt a kérdés, és különös módon egybehangzottak a válaszok konfirmandusaink Istentiszteletének énekeivel. Azokkal az énekekkel, amik elindították és végig kísérték a nagy ünnepi alkalmat:

  • „A Sionnak hegyén, Úr Isten, Tied a dicséret, /Fogadást tésznek néked itten,

Tisztelvén tégedet”

  • „Ébredj, bizonyságtévő Lélek! A várfalakra őrök álljanak,
  • „Isten élõ Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
    Hinni taníts Uram, kérni taníts”
  • „Vezess, Jézusunk, S véled indulunk.”

A zsúfolásig megtelt templom – ahol ott ültek szülök, nagyszülők, keresztszülők és a gyülekezet sok tagja – azt az Igét kapta emlékeztetőül és kísérőül, hogy

„Emlékezz az ősidőkre, gondolj az elmúlt nemzedékek éveire! Kérdezd atyádat, elbeszéli, véneidet, majd elmondják” (5 Mózes 32, 7)

Elbeszéltük, elmondtuk, s ők meghallották. Együtt voltunk. Együtt imádkoztuk az Apostoli Hitvallást és az Úr Imádságát. Ők fogadalmat tettek s mi megismételtük velük együtt a fogadalmat.

Az ünnep Igéje olyan egyszerű volt: „Az Istent imádd” (Jelenések 22, 9); ám amit kért, súlyos, életre-szóló elkötelezettséget várt: „Ne hódolj be senki és semmi előtt!”

Ellent tudnak-e majd állni a friss fogadalomtevők a hétköznapok ezernyi kísértésének?

Bizonyára igen, hiszen Jézus velük lesz az úton.

S miután elhangzott Nagy Miklósnak gyülekezetünk egyházmegyei gondnokának a szava, mely a fiatalokat ünnepélyesen  befogadta a  gyülekezetbe: Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok és az is maradok.” következtek a személyre szóló áldások.

Volt idő, amikor úgy emlegettem tanítványaim előtt a Bibliát, hogy a legszebb tartalmú és stílusú könyv, most félretettem a hajdani mondatomat. Ez nem „egy” könyv, hanem „a könyv”, melynek minden áldó igéje szívünkig hat: Annak, aki kapta és mindannyiónknak, akik „ismételtük” az életünknek szánt aforizmákat:

  • „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ézsaiás 43, 1)
  • Ne félj, mert megváltottalak!Neveden szólítottalak, enyém vagy!” ( Ézsaiás 49, 16)
  • Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6, 33)
  • „Higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek.” (Márk 11, 24)

Itt vannak fiataljaink. Velünk vannak az elöregedés ellen védő pajzsként.

Ők a jövőnk. Így vagyunk együtt. Múlt – jelen és jövendő.

  1. 1.

 

A „Reformáció – Szoba” kérdéseire felelve…

 

A „csendes napoknak” új kezdeményezése, hogy egy szobát néhány napra „csendes szobának”, rendez be, ahova jó visszavonulni, Isten előtti csendben számot vetni, terheket letenni, imádkozni, jövőt tervezni.

Az első 2015-ös alkalom híre természetesen eljutott a mostani résztvevők fülébe is, és vártuk a „csend-szoba” ajtajának a megnyílását.

A mottó a hát tematikájából adódóan a „Reformáció – Szoba” nevet kapta.

Ki-ki felkereste a helyet – talán többször is – s a szoba feliratai, miliője hatására, próbált válaszolni a feltett kérdésekre. Nem volt könnyű válaszolni a kérdésekre, hiszen csupán most indultunk el a jubileumi „500. évforduló” által felkínált kérdések, kérések, feladatok útján. A személyessé váláshoz pedig még több idő kell.

Magvetés volt az, ami ott velünk történt.

Igazából most, itthon érnek be az akkor feltett kérdések:

–           „Hogy gondolod el TE a megújulást?”

–           ”Mit vársz TE a református egyháztól?”

–           „Mit tudsz TE tenni érte?”

–           „Valóban hiszel a megújulásban, a nyitásban?”

 

Ezek a kérdések természetesen befészkelték magukat az én agyamba és szívembe, az én fülem és szemem ezernyi arcába, a történésekbe is.

Megszólítottak, mint szülőt, nagyszülőt, mint barátot, szomszédot. Egyszer csak ott voltak. Mindenhol. A problémák követelőzővé nőttek, az imakérések bensőségesebbek, a felelősségvállalás kihívássá vált.

Egyszer csak más megvilágítást kapott minden. Más szemüvegen át kezdtem nézni a világot.

Faggatom a múltat és a jelent.

Kérdezem, hogy a reformáció nagy férfi egyéniségei mellett milyen szerepet játszottak a nők.

Milyen szerepet kaphatunk mi nők ma?

Hogyan fonódott össze a történelem és a politika, hogyan vált a nemzetközi arculat nemzetivé?

Ismerem-e eléggé a magyarországi reformáció útját?

Tudok-e eleget Tinódi Lantos Sebestyénről? Lorántffy Zsuzsannáról?

Hogyan vonhatom be irodalmárként az irodalom képi- gondolati- érzelmi síkját hitem gyakorlatába?

Valóban elnéptelenednek a templomok?

Él-e az ökumenikus párbeszéd a keresztény gyülekezetek között?

A reformáció irodalmának melyek azok az üzenetei, amik ma is aktuálisak vagy éppen vitára provokálnak?

Meg tudok-e állni Illyés Gyulával a Reformáció Genfi Emlékműve előtt? Mit kérdeznék én református őseimtől? Hogy értelmezném ma a vers üzenetét?

 

Reformáció és irodalom

 

V.1.

 

Christine Brückner: Bist Du sicher, Martinus?

 

Vannak irodalmi témák, amelyek mágnesként vonzanak. Nem lehet nem beszélnem róluk. Ilyen szót kérő téma, egyben egyik nagy irodalmi élményem Christine Brückner 1983-ban megjelent regénye: Ungehaltene Reden ungehaltener Frauen. Tizenegy alfejezet sikerkönyve.

Ennek a kötetnek egyik híres monológja Luther Mártonról és feleségéről szól; a címe: Bist Du sicher Martinus?”. Benne Katharina Luther teszi fel kicsit önmagának, kicsit a férjének és kicsit nekünk is s kérdést: „Biztos vagy benne Martin?” Fiktív, hétköznapi monológ ez, ami akár az én gondolatsorom is lehetne: Katharina a helyét keresi benne a híres reformátor férj mellett. A nagy reformátor mellett, akinek az almafáról szóló példázatát egy ország énekli:”Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék egy almafát”, de aki az almafáról gondoskodik, megvédi azt a kártevők ellen, megmetszi, az a feleség.

Istennek tetsző az a Luther-kép, aki az öreg szomszédért imádkozik; de nem kevésbé áldott az a szerepkör, amit Katharina betölt ugyanebben a helyzetben; hiszen ő készíti a rászoruló, beteg embernek az erőlevest, amitől az lábra kap, és ő szellőzteti naponta a beteg ember szobáját.

Mintha helyettem értelmezné az írónő és Catharina Mária és Márta szerepét; hiszen ő az, aki egyszerre tud Márta és Mária lenni. Ő az, aki egyszerre ül az Úr lábainál és ugyanakkor kavarja a konyhában a rántást. Szívemből szól, amikor azt mondja, hogy „Máriát veszem védelmembe Mártától, de ugyanakkor Mártát is Máriától”. Nem lett a szememben kisebb Luther Márton, amikor enyhe grimasszal súgja a fülembe a feleség: „Ha én reggel nem húznám félre a függönyt, és nem mondanám, Hogy ’Márton, itt a tavasz!’. Te ezt egyszerűen észre sem vennéd. Egyáltalán, figyelsz rám, Márton? Áldja meg az Isten az éjszakai nyugodalmadat!”

Önmegvalósításról beszél a média. Keressük mi nők is a szerepünket. Szerintem nagyszerű „önmegvalósítás” az a szerepvállalás, amit Goethe így fejez ki a Faustjában: „Az örök nőiesség felemel.”

Felemelek? Tudok –e egyszerre Mária és Márta lenni? Teszem-e a hétköznapok apró csodáit a rám bízott körökben? Áldás árad-e a konyhámból? Gondolok-e a gyümölcsfáimra, a beteg szomszédomra?

  1. 2.

 

Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt

 

Alig néhány évtized telt el azóta, hogy egy sereg gimnazistával odakényszerültem a fenti vers kapcsán Illyés Gyulának, a nagy magyar költőfejedelemnek a költeményéhez, melynek címe  „A reformáció genfi emlékműve előtt”. Azért, hogy elolvassuk, értelmezzük, elemezzük a költő 152 soros, nagy ívű versszimfóniáját, s megpróbáljunk részesei lenni a szerző önmagával folytatott gyötrő lelki dialógusának. Szinte lehetetlen vállalkozás volt akkor ez nem csupán a diákok számára, akik centiméternyi történelmi és milliméternyi vallási ismeretekkel rendelkeztek, hanem a tanárok számára is, akiknek meg kellett érteni és értetni a reformációnak sokféle illúziótól és előítélettel körülfont fogalmát. A tanárnak, akinek vállalni kellett a „nagy hírnök” mellett a „tanár-hírnök” szerepét, mely nemcsak hittételekről, hanem véres háborúkról is szól. Azonosulni kellett a „nagy magyarral”, aki „megölt milliók tisztelgését hozta” Kálvinnak, a szablyás Bocskainak és társainak.

„Nehéz koszorúzás”volt ez számunkra. Súlyos igazságokkal kellett szembenéznünk.

Nagy hőseinket sorra öldöklő háborúban is kellett látni, mint olyan embereket, akik „nem tehettek másképp.” Bár el kellett fogadnunk a „biblia és a kard” Jézusi összeegyeztethetetlenségét, de tudnunk kellett azt is, hogy „a langyosakat kiköpi az Isten.”

Lehet, hogy kicsit később megmosolyogtuk Illyés korát, a bizarr „győzelmet”, amikor a hajdani ádáz ellenségek néhány évszázaddal később, a mai városokban még egymás ellen kongatják a harangokat, s a különböző felekezetekben „ősi módon dörögnek a papok, de a mise és a prédikáció után magától adódó természetességgel invitálják vendégségbe paptársaikat „Harcsatorra és némi itókára.

Lehet, hogy groteszk a kép.

 De jó, hogy így van; jó, hogy beleérzünk egymás békéjébe, s már ki tudjuk mondani, hogy „dicsőség reájuk, / Volt bárkié a szándék, / Maga az Isten se tudhatta másképp”.

Ma sem könnyű megtenni a 152 soros vers 143 lépését: felidézni és feloldani a rettenetet, ugyanakkor elfogadni, hogy „a remény nem tétlen várakozás, hanem hajtó erő.”

Fel kell idéznünk, fel kell oldanunk, el kell fogadnunk a béke kompromisszumát, hiszen ökumenikus világunkban együtt él katolikus és református kereszténységünk, és le kell tennünk a megbékélés, a nyitás koszorúját, mert csak így tudjuk vállalni múltunk értékeit, a bonyolult gyökérzetből fakadó sokféleséget.

Én úgy érzem, hogy nyertesei vagyunk a régi harcnak, mi képesek vagyunk arra, hogy békévé oldjuk az emlékezést, s nem az elválasztó, hanem az összekötő szálak békekövetei vagyunk.

(Forrás: Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékmuve elott www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/92-11/alfoldy.pdf Utolsó mentés: 2016 május 24.)

  1. 3. Zárszó helyett egy irodalmi idézet

 

Egyszer Luther Márton egy ősrégi parasztházon a következő feliratot olvasta:

            „Jövök, és nem tudom, hogy honnan;

            Élek, és nem tudom, hogy meddig;

            Meghalok, és nem tudom, hogy mikor;

            Megyek, és nem tudom, hogy hová.

            Csodálkozom, hogy egyáltalán még vidám vagyok.”

Állítólag Luther ezt a feliratot átírta:

            „Jövök, és jól tudom, hogy honnan.

            Élek, és Isten megmondja, hogy meddig.

            Meghalok, és Krisztus majd megmondja, hogy mikor.

            Megyek, és jól tudom, hogy hová.

Csodálkozom, hogy még szomorú vagyok.”

(Forrás: Denk mal nach mit Luther. Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn.

Gütersloh. 1989 S. 85)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.