Kérsemjén egy Szamos menti szatmári kisfalu református templommal. A közelében levő parókián látta meg a napvilágot 1954-ben dr. Adorján Gusztáv, mint a falu református lelkipásztorának gyermeke, testvérével Zsuzsannával együtt.

Itt nőhetett fel ebben a védett közegben középiskolába való indulásáig. Körbefonva szülei imádságával, zsoltár- és dicséretdallamaival. A református hitvallásosság meghatározó pontjaival. Azért, hogy tizennégy éves korában az akkor már az országban egyetlen védőbástyáját jelentő Református Gimnázium falain belül adjanak további eligazítást az általunk mára már ismertté, elismertté vált földi útjára. Ez az eligazítás az otthonról hozott útravalóval elégnek, bőségesnek mutatkozott, hogy a gyermekkorában hirtelen elveszített református lelkipásztor édesapja biztonságot adó jelenléte után megkezdje a felnőtté válás útját. Édesanyja jelenléte példaadóan végigvonult egész földi útján. Mi is láttuk gondoskodó igyekezetét, amikor ünnepi istentiszteleteinken boldog büszkeséggel jött édesanyjával úrvacsorát venni, máskor pedig sietően távozott a templomból, hogy még megköszöntse, megölelje őt otthonában. Amilyen tisztelettel feleségéről szólt az mértékadó volt a házasságban élők számára, s gyermekei, unokái említésekor sugárzott belőle az apai, nagyszülői ragaszkodó szeretet.

Most, hogy végleg elment ebből a földi árnyékvilágból, felértékelődnek eddig is sokra tartott, megbecsült szavai. Az a tartása, amit mi hittestvérei nemcsak általános emberi tartásnak, hanem a református keresztyén hitvallásosságnak mondunk. Határozott, lendületes megjelenés, céltudatos megérkezés az éppen aktuális helyszínre, határozott kézfogás, szemtől-szembe nézés a tisztességes emberi kapcsolat felvételekor, őszinte érdeklődés, konstruktív és időzített megszólalások. Mi ezt éltük meg vele a Nyíregyháza-Városi Református Egyházközség Presbitériumában, így volt a Nyírségi Református Egyházmegye tanácsosa, majd a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka, ebből fakadóan Zsinati tag, a Generális Konvent elnökségi tagja.

Nekem különös kiváltság volt ezeken a fórumokon is látni helytállását. Érezni és érzékelni azt, hogy minden küldetésében a szálak a hazai bázishoz a gyülekezeti közösségbe vezették vissza. Távoli tanácskozások után mindig így búcsúztunk egymástól - a hamarabb induló szavaival: "Igyekezz haza, otthon találkozunk!" És vártuk egymást itthon. Ez a kifejezés mára már magasabb szintre emelkedett, súlyából, igazából nem veszített: "Várlak, otthon találkozunk." Ez most már hitünk szerint azt a mennyei hazát jelenti, amelyet Jézus Krisztus egyszeri tökéletes áldozata által előkészített a Benne hívőknek, kegyelmét elfogadóknak.

A számtalan szakmai, közéleti hagyaték mellett hadd adjam át a kedves olvasónak a keresztyén református hagyatékot. Egy orvos-lelkész találkozó előtt kértem véleményét: Mit adhatunk az orvosainknak méltó ajándékként felelősségteljes munkájuk elismeréseként? A válasz az volt, hogy egy kis könyvecskét, füzetet, amely elfér a köpenyzsebben, hogy közel legyen, kéznél legyen. Így osztottuk ki a Mindennapi kenyerünk tenyérnyi nagyságú kiadványt ajándékul, mindennapra egy ígéretet, tanácsot és egy fohászt odakészítve a gyógyítóknak.

Egy másik örökség pedig azokból az időkből való, amikor lelkipásztoraként személyesen, vagy az elnehezülő vírushelyzetben rendszeressé vált telefonbeszélgetések végén kérdeztem: hogyan, mit segítsünk? A válasz ez volt: imádkozzunk! Ő is benne volt, nem tudott, nem akart kimaradni az imádság szolgálatából. De ezt sokat tudják is megszámlálhatatlan betegei közül, ismerik az elbocsátáskor mondott szavait. "Én megtettem azt, amit tehettem, de imádkozzanak, hogy Isten tegye teljessé a gyógyulást."

Mi gyászt hordozva megköszönjük az ő keresztyén bizonyságtevő életét, áldozatos gyógyító, felelősségteljes társadalmi szerepvállalását, mint akik tudják, hogy „aki hisz a Fiúban (Jézus Krisztusban) annak örökélete van.” (János 3, 36)

Így emlékezünk és emlékeztetünk, lelki örökségét megbecsülve: „Szüntelen imádkozzatok!” (1Thesszalonika 5,17)

Dr. Gaál Sándor

esperes-lelkipásztor