Templomunk szélesre tárta kapuit, gyülekezetünk pedig a lelkét, amikor a Nemzeti Összetartozás Napján a 103 évvel ezelőtti nemzethalálra emlékeztünk. Dr. Gaál Sándor, a Nyírségi Református Egyházmegye esperese, gyülekezetünk vezető lelkipásztora a világban számos országban élő magyar testvéreink felé kinyújtott kezünket említette. Különösen a megcsonkított ország újra rajzolt határain kívül rekedt nemzettestvéreink sorsa fölött aggódtak évtizedeken át az ügyet szívükön viselők. A történelmi egyházak, jelesül a Magyarországi Református Egyház a magyar nyelvű igehirdetéssel, az isteni gondviselés mindent felülhaladó tartalmával a nemzeti összetartozást, a magyar kisebbségek fennmaradását igyekezett előmozdítani. 13 éve a parlament törvénybe iktatta: június 4-én a nemzeti összetartozásunkat nyilvánítjuk ki. Idén első alkalommal invitáltuk meg a Kárpátaljáról városunkba érkezett reformátusokat, hogy közös istentiszteleten forduljunk imáinkkal Istenhez. Mintegy 100-an fogadták el a testvéri hívást, és a templom megtelt az ünneplőkkel. Valóságos otthont kínálunk a kárpátaljaiknak, szeretettel várjuk őket gyülekezetünkbe! – fogalmazta meg a közös törekvést esperes úr.

Az ünnepi istentiszteleten nemcsak nemzeti imádságunkat, a Himnuszt énekeltük el, hanem a kárpátaljaik saját himnuszának számitó, „Mindig velem, Uram, mindig velem” kezdetű dicséretet, amely mintegy közösségi bizonyságtétel érintette meg a jelenlévők lelkét. A gyülekezet énekkara szép szolgálattal ajándékozott meg bennünket. A gyülekezetünk társadalmi elismertségét jól példázza, hogy Nyíregyháza Megyei Jogú Város polgármestere, dr. Kovács Ferenc is köszöntötte a jelenlévőket, és az intézményes és a magánegyüttműködés nagyszerű példáit hozta fel az ünneplő közösségnek: amikor tavaly február 24-én kitört a háború, az önkormányzatok, a szeretetszolgálatok, az egyházak – nagy jelentőségű a reformátusok önzetlen szerepvállalása -, a civil szervezetek, az intézmények, a magánszemélyek példa értékű, gyors segítségnyújtást szerveztek. Nagy szavak helyett apró tettekkel, az adománygyűjtéstől a befogadásig, a tolmácsolástól a meleg ételig számos jelét adták, ha bajba jutott testvéreket látunk, nem megyünk el mellettük szótlanul. A nagyhatalmi diktátummal, a trianoni döntéssel, amelyet hazánkra kényszeritettek, sajnos, már nem tudunk mit kezdeni. De a mi felelősségünk – hangoztatta a polgármester -, hogy keressük és találjuk meg az együttműködés formáit a kulturális, a gazdasági, a közéleti és az egyházi élet területein.

Az istentisztelet után gazdagon terített asztal várta a vendégeket a kazettás teremben, a bográcsgulyás és a sütemények szakavatott kezek alkotásai voltak. Dr. Mozga Róbert főgondnok utalt rá: városokat, területeket, családokat szét lehetett szakitani, ám a történelem fényesen igazolta: Isten útját nem lehet keresztezni. Hálaadással adózunk magyarságunk, hitünk megmaradásáért. Isten láthatóan nem engedte, hogy a lelkünket is szétszakítsák. Jelképes ölelésre buzdította a vendégeket és a vendéglátókat.

A személyes sorsokon keresztül kirajzolódtak a történelem eseményei. A 24 kárpátaljai városból és faluból érkezők megindultan vallották, még mindig a gyomrukban, a zsigereikben érzik, ha közelednek a határhoz. S amikor azt hitték, vége, Európa már megbékélt, a közel másfél éve kirobbant orosz-ukrán háború ismét megmutatta, a bűn kisért köztünk. Mi mindennek kell történnie, hogy a családok búcsút intsenek egymásnak, hátra hagyják szülőföldjüket, lelakatolják a családi házakat, és nekivágjanak az ismeretlennek, még akkor is, ha tudják, az anyaország otthont is megélhetést is kínál.

Tóth Tünde és férje, Tóth István a két gyerekükkel, a Johannával és Lőrinccel érkeztek a találkozóra. Az asszonynak a testvére, Orosz Ingrid és férje, Orosz Lajos szintén gyermekeikkel, Emiliával és Ramónával jöttek. Elmondták, a háború kirobbanása után döntötték el az áttelepülést. A nagyszülők már nem hagyták ott a házukat, az emlékeiket. Nehéz szívvel, de bizakodva indultak. Itt egyelőre bérelik a lakást. A gyerekek az Apáczaiban és az Arany János iskolákban, végre mindent az anyanyelvükön tanulhatnak. Beilleszkedtek. Ha ők otthonra találtak, mit tehet a szülő? – sokat töprengtek már ezen.

Pocsai József és neje, Erika Gutról csomagoltak össze, és 5 évvel ezelőtt váltottak lakhelyet. A férj itt is az építőiparban talált állást, Erika ápolónő. A covid-járvány idején, hiába vették fel az oltást, nem utazhattak. Korábban hétvégeken rendszeresen hazalátogattak. Hisz csak 100 kilométerre vagyunk! - panaszuk jajkiáltás. Ám most, a háborúban, a hadkötelezettség miatt egyáltalán nem merünk visszamenni. Az édesapa a helyi gyülekezetben presbiterként és gondnokként szolgált, még a lelkésszel is beszéltek a terveikről. A 200 fős gyülekezetnek búcsút intettek, és bár nehéz szívvel, de útra keltek.

Horváth Olga vegyész és férje, Horváth János gépészmérnök 2013-ban döntötték el, hogy Ungvárt Nyíregyházára cserélik. Akkor az unokájuk még Budapesten tanult a Művészeti Egyetemen, mára végzett, legalább támogathatják – vélték a nagyszülők. A fiuk viszont a háború borzalmai miatt mentősofőrnek jelentkezett a Máltai Szeretetszolgálathoz. Harkov környékén menti a bajbajutottakat. Az első félévben azt sem tudták, merre van, haza sem mehetett. Amikor a házaspárnak lejárt az ukrán útlevele, mintha újabb szálat szakított volna el a sors. A tágabb család csak ritkán terítheti meg együtt az ünnepi asztalt.

Molnár Ágnes egészségügyi dolgozó és férje, Molnár Endre, főmérnök, igazgató még viszonylag nyugodtabb időszakban, 2006-ban költöztek át Tiszapéterfalváról. A férj a református egyházban zsinati tagságot vállalt, a számvevő bizottság elnökének is megválasztották. Nyíregyházán a Kistelekiszőlőben építkeztek. Fiuk, lányuk viszik tovább a családi vállalkozást, ők odahaza maradtak. Már 4 unoka és 4 dédunoka dobogtatja meg az idős pár szívét. Az istenhit sok erővel ruházza fel őket, de azért hiányoznak a nagy családi együttlétek. A határ mindkét oldalát otthonuknak mondják, de igazából az Isten országa a valódi otthonuk.

Az, hogy a településeiket itt magyarul sorolta el esperes úr, anyanyelvi környezetben élhetnek és gondolkodhatnak, imáikkal szintén magyarul fordulnak a Teremtőhöz, sok mindent pótol. Nemcsak ők, hanem a jelenlévők szinte mindegyike megerősítette, nagyon sokat vesztettek, főként anyagilag, de nagyon sokat is nyertek, elsősorban lelkileg, és hitükben megerősödve. Baráti szálak szövődtek az anyaországban, a gyülekezetben otthonra találtak.

                                                                                              Volomné Tóth Kornélia

A találkozón készült képek: 

Az istentisztelet felvétele: